Tollas Tibor:

Október 23.

Rian a föld, a falak dőlnek,
Kék harsonákkal zeng az ég.
S barlangjából a dohos kőnek
Az ember újra fényre lép.

Fonnyadt testünket záporozza,
Sápadt arcunkra hull a nap,
S szédülten, szinte tántorogva,
Szabadság, szívjuk sugarad.

Sötétből tárul ki a szívünk:
Nyíló virág a föld felett.
A szolgaságból fényt derítünk,
Fegyver nélkül is győztesek.

Romok


Túl nagy volt nékünk Nagy Magyarország,

a Hitünk, erőnk meg túl kicsi.

Nem számoltunk vele egyáltalán, hogy valakik,

valahogy, majd elveszik.

Túl nagy volt az úri galádság és kevés volt az Iskola.

Mire feleszméltünk és fogadtuk: "Nem nem soha!"

Mostani helyzetünk ugyanaz! Túl sok ember került utcára.

Túl erősek az idegenek, túl sok Kórház, Iskola van bezárva.

A sínek ellen, a folyók ellen, túl erős a szerző áradat.

Építs! Ne ronts! Oda kell tenni a szerzést megtiltó zárakat!

Túl sok lett az "úri" hazugság. Ha láng lobban a "Grófi szérűn",

Ugyanúgy zokog a koldus sereg és az "úri" kár megtérül.

Ugyanúgy némák a harangok, az "úr" hazudik, ostoroz,

ugyanúgy becsapnak, rászednek, felkért "tanár" hamisan szoroz!

Annyi ember került utcára, köztük Tanítók százai,

ezért a tanulatlanság ennyire erős lett mára itt.

Itt mindíg volt kibic, mikor a normál, vesztett esélyre mutatott,

hogy a nagyhangú "fő-, főalak" megint és újra hazudott.

Mindenki tudta, mikor a vakság a Don-kanyarhoz vezetett,

az akarnok hiába üvölt, az a háború is elveszett.

Új pénzek hullanak "zsebeseknek", kiknek van pénzük bőven

és ettől, a szegénnyel szemben, évekkel előbbre állnak időben.

Itt omlanak a régi romok. Büszke másságok, cigányok, koldusok

és akik fölött nincs fedél...

Megosztani! Uralkodni! És dühöngva fúj a halotti szél!

A határon túli Magyarok, ott a mások

Őket tisztelni! Azt a Magyarságot!!!

Védeni, Aki a mai napig Magyar!

De a hatalom, cirkuszt akar!!!

Közbiztonságot! Ne cirkuszt, "büszkét"!

Családot óvni! Szívünk csücskét!!!



Túl kicsi volt nekünk e kis ország. A Hitünk, erőnk is túl kicsi.

Nem számoltunk vele egyáltalán, hogy valakik, valahogy majd elviszik...



Mosonyi György